Én budapesten nőttem föl, értelmiségi családban.

A szüleim építészmérnök. Két húgommal együtt bennünket a tanulás szeretetére neveltek.

Nem volt kérdéses az, hogy a tudás visz előre bennünket az életben. Ennek ellenére a szüleim részéről nem volt elvárás az, hogy egyetemen tanuljunk tovább.

A mi családunkban sok orvos van, a nagypapám az a Heim Pál kórház laboratóriumának az osztályvezető főorvosa volt.

Nagyon pontosan emlékszem arra a szituációra, amikor gimnáziumban az osztálytársaimmal az udvaron arról beszélgettünk, hogy kiből mi lesz, és én laza egyszerűséggel azt mondtam, hogy sebész – és nem tudtam, hogy miért mondtam ezt. Valószínűleg egy tudatalatti, korábbi megfogalmazás volt ez már bennem. Volt egy másik szituáció is, körülbelül 16 éves koromban szintén gimnáziumban, nyári munkaként segédápoló ként dolgoztam az Uzsoki utcai kórház sebészetén, és a jó munka eredményeként az utolsó munkanapon bemehettem a műtőbe, és szerintem ott dőlt el egyértelműen azon a napon, hogy én sebész leszek.

1995-ben végeztem a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Amikor végeztem az egyetemet, akkor nagyon nehéz volt jó orvosi állást kapni, pláne Budapesten. Óriási szerencsém volt az, hogy egyszerre két budapesti sebészeti osztályról kaptam állásajánlatot. Én ennek ellenére az Uzsoki utcai kórházban szerettem volna dolgozni, és az akkori főnököm, Jakab Ferenc professzor úr azt mondta, hogy jelenleg nincsen státusza. Ő azt javasolja, hogy menjek el az aneszteziológiai intenzív terápiás osztályra dolgozni, és aztán majd ha lesz szabad helye akkor átvesz engem a sebészetre.

Nem volt kérdés, hogy azonnal visszamondtam a két potenciálisan felajánlott budapesti sebészeti helyet, és elkezdtem dolgozni az intenzív osztályon. Körülbelül fél évet dolgoztam ott, borzasztóan jó iskola volt számomra, azért érdekes, mert a sebészeti műtő az egy team munka, csapatmunka és az aneszteziológusok picit talán mindig elkülönülnek a sebészektől. Nekem nagyon korán, hogy velük együtt dolgoztam, sikerült megértenem az ő problémáikat, átlátni a gondolkodásmódjukat, megtalálni azt, hogy milyen szituációkba keverednek ezekből, hogy próbálnak megoldást találni.

Gyakorlatilag az ő gondolkodásukat sikerült elsajátítani,  illetve nagyon fontos volt az is, hogy gondolkoznak a sebészekről és mit várnak egy sebésztől. Ez egy életre szóló élmény volt számomra, én mai napig ebből élek. Természetesen az is sokat jelentett, hogy amikor fiatal orvos voltam, akkor az aneszteziológusok borzasztó sokat segítettek nekem, hiszen én – bárhogy is volt – egy voltam közülük. Nagyon érdekes élmény volt az is, amikor egyik nap az első műtétnél még én altattam, a második műtétnél pedig egy olyan műtétben vettem részt, mint sebész gyakornok asszisztens, amit egy másik kollégám altatott. Még a beteg nevére is emlékszem, akit akkor operáltunk.

Nagyon szeretek tanulni, én folyamatosan tanulok, most is. Úgyhogy ezért van nekem sebészeti, mellkassebészeti, klinikai onkológiai szakvizsgám, és van egy másoddiplomám is egészségügyi szakmenedzsmentből. Borzasztóan szeretek elmélyedni problémákban, egészségügyi kérdésekben, és talán ennek köszönhető az, hogy én nagyon korán elkezdtem kutatással foglalkozni, amit ma is űzök. 16 évig dolgoztam az Uzsoki utcai kórházban, Jakab professzor úr nyugdíjazása után váltottam, és most a Semmelweis egyetem 1-es számú sebészeti klinikáján dolgozom, ami egy újabb kihívás volt számomra, én itt el tudom érni azt, amit egy klinikusnak a vágyálma.

Azt hogy egyszerre gyógyítok, kutatok és oktatok. Ami természetesen számos lemondással jár, de fantasztikus élmény. A sebészeti pályámmal kapcsolatban borzasztó hálás vagyok és nagyon nagymértékben befolyásolta a pályámat az első főnököm Jakab Ferenc professzor úr, ő egy kitűnő elméleti szakember volt és briliáns sebész, viszont egy nagyon keménykezű főnök volt, egy igazi tanítómester. Nagyon sokan, nagyon sok mindent köszönhetünk neki. De nagyon sok segítséget kaptam az idősebb kollégáimtól is.

A sebészet olyan, hogy csak egy darabig lehet tankönyvből megtanulni. Ahhoz hogy valaki jó sebész legyen, jó mentorok kellenek, akik precizitásra, naprakészségre tanítják az embert, illetve nagyon sok praktikus műtéti fogást, trükköt el lehet tőlük lesni, és nekem ilyen szempontból is szerencsém volt a pályám elején.